(II. 2.) A dolgok egyenlőségéről

2. A nagy tudás mindent átfogó és határtalan; a kis tudás elfogult és korlátozott. A kiváló beszéd tiszta és világos; a jelentéktelen beszéd jobbára locsogás. Amikor alszunk, a lelkünk elkóborol*; amikor felébredünk, testünk sürög-forog. Másokkal való kapcsolataink konfliktusokhoz vezetnek, és szív-elménket minden áldott nap küzdelemre használjuk. Határozatlanok, képmutatóak, zárkózottak leszünk. Az apró félelmek nyugtalanságot és szorongást szülnek, a nagy félelmek lesújtanak és megsemmisítenek.

Vannak, akik olyan hirtelen és gyorsan fejezik ki véleményüket, akár egy íjból kilőtt nyílvesszőt, mintha az ő feladatuk volna megítélni azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Mások úgy ragaszkodnak álláspontjukhoz, mint egy eskühöz vagy szerződéshez, elszánva a győzelemre. Némelyek őszi vagy téli hervadásban hanyatlanak napról napra. Vannak olyanok is, akik úgy belemerülnek [érzéki] dolgaikba, hogy nem lehet velük semmit sem kezdeni. Megint mások kimerültek és olyan zárkózottak, mint egy lepecsételt boríték, ami idős korukat jelzi. Szív-elméjük közel van a halálhoz, nem lehet visszahozni életerejüket.

Öröm és harag, szomorúság és élvezet, aggodalom és megbánás, megbízhatatlanság és állhatatosság, szenvedély és közöny, türelmetlenség és lomhaság – ezek az érzések olyanok, mint egy üres csőből kiáramló zene vagy meleg nedvességből kisarjadzó gombák. Sorra jönnek elő, éjjel-nappal váltják egymást bennünk, és senki nem tudja, hogy honnan hajtanak ki. Elég! Elég! Gondoljuk át ezt minél hamarabb, és akkor rájövünk, hogy honnan keletkeznek.

  

Ha nem volnának ‘mások’, akkor nem volnék ‘én’; ha nem volnék ‘én’, akkor nem volna semmi, ami érzékelne ‘mások’-at; – ez közel jár az igazsághoz, de nem tudjuk, hogy mi teszi azzá. Ezzel kapcsolatban úgy tűnik, mintha volna egy valódi kormányzó, de nem találjuk egyértelmű jelét [jelenlétének és tevékenységének]. Bár joggal feltételezhetjük, hogy ez a valaki képes cselekedni, de nem látjuk az alakját. Vannak tulajdonságai, de nincs alakja.

Adott a testem a száz csontjával, a kilenc nyílásával és hat zsigeri szervével, mindegyik a megfelelő helyen. Melyik része az, amelyik leginkább én vagyok? Mindet egyformán szeretem? Vagy egyiket jobban, mint a többit? Tételezzük fel, hogy egyenlőnek tekintem őket, de akkor nem olyasmi ez, mintha a szolgálóim lennének? Ha ez így van, akkor egyik sem alkalmas arra, hogy irányítsa a másikat? Vagy felváltva, egyszer irányítják egymást, egyszer szolgálnak? Ha nem, akkor van közöttük egy valódi irányító? Akár sikerül beazonosítani [ennek az irányítónak] a valódi tulajdonságait, akár nem, az az ő működésére nézve semmilyen befolyással nem bír.            

  

 Onnantól kezdve, hogy megkaptuk a teljes testi formánkat, ragaszkodunk hozzá, amíg el nem érkezik a vég. Konfliktusokkal vagy beletörődéssel teli utunkat megállás nélkül száguldjuk végig – ez nem szomorú? Folyamatosan küszködünk egész életünkön át anélkül, hogy látnánk munkánk gyümölcsét, és tönkremegyünk, elhasználódunk a munkában anélkül, hogy tudnánk, mire jó ez az egész – hát nem siralmas?

Lehet ugyan azt mondani, hogy ‘de legalább nem vagyunk halottak’, ugyanakkor milyen előnye van ennek? Amikor a test lebomlik, a szív-elme vele együtt ugyanígy – nem ez a legsiralmasabb tény az összes közül? Az ember élete valóban ilyen kilátástalan volna? Csak én vagyok egyedül, aki ennyire összezavarodott? Mások nem így látják?

(*Az ókori Kínában olyan felfogás is létezett a lélekről, hogy nem csupán a halál bekövetkeztével hagyja el a testet, hanem álom vagy betegség során, sőt, akár még ijedtség következtében is.)

Forrás: The Sacred Books of China (angol nyelven)

             Zhuangzi: The Inner Chapters (angol nyelven)

             The Complete Works of Zhuangzi (angol nyelven)

             Wandering on the Way by Victor H. Mair (angol nyelven)
             Lélekenciklopédia IV. kötet, Gondolat Kiadó, Budapest, 2019. 170.o.