14. A szüleit tisztelő fiú nem hajbókol szüleinek, és a hűséges miniszter nem hízeleg urának. Ilyenek a kiváló fiúk, és ilyenek a kiváló miniszterek. Azt a fiút, aki mindig egyetért a szüleivel, és minden cselekedetükre rábólint, a közvélemény érdemtelennek tartja. Azt a minisztert, aki mindig egyetért az urával, és minden cselekedetére rábólint, a közvélemény érdemtelennek tartja.1 De ez minden másban is így van? Ha valaki mindig egyetért a közvéleménnyel, és mindig jónak tekinti azt, amit a közvélemény is annak tekint, akkor sem nevezi őt senki hajbókolónak vagy hízelgőnek. Így ez azt jelentené, hogy a közvélemény több tekintéllyel rendelkezik, mint egy szülő vagy nagyobb tiszteletnek örvend, mint egy úr?
Nevezz valakit talpnyalónak, azonnal elönti őt a méreg; nevezz valakit hízelgőnek, azonnal bíborvörös lesz indulattól. Még akkor is, ha egy életen át talpnyaló, és egy életen át hízelgő. Történeteit úgy alakítja, hogy elnyerje a tömeg tetszését, szavait úgy forgatja, hogy lenyűgözzön mindenkit. A kezdettől a végéig, tetőtől talpig mindenben egyetért a többiekkel. Forgatja köpenyét, mutogatja annak pompás színeit, egész fellépése arra irányul, hogy elkápráztasson mindenkit, és megnyerje kegyeiket, mégsem nevezi magát hízelgőnek. Követi a többieket, azokat tartja helyesnek vagy helytelennek, amiket ők, mégsem ismeri be, hogy ő egy lenne a sok közül. Ez az ostobaság legmagasabb foka.
Aki tudja magáról, hogy ostoba,
az nem teljesen ostoba; aki tudja, hogy tévelyeg, az nem teljesen tévelyedett
el. Aki teljesen eltévelyedett, élete végéig sem szabadul meg a tévelygésétől;
aki teljesen ostoba, élete végéig sem ocsúdik. Amikor három ember együtt megy
valahová, és egyikőjük eltéveszti az utat, akkor is eljutnak a céljukig, mert a
tévelygők száma kevesebb. De ha már ketten tévesztik el az utat, akkor egészen
kifulladásig mehetnek anélkül, hogy elérnék úticéljukat, mert a tévelygők száma
több. Manapság az egész Ég alatti világ tévelyeg, és én hiába tudom az irányt,
az emberek mégsem követnek. Hát nem szomorú?
A kifinomult zene nem jut el a
falusiak füléig, de ha eljátszod nekik a „A fűzfatörést” vagy „Élénk
virágokat", rögtön elvigyorodnak örömükben. Ugyanígy, a fennkölt szavak
sem maradnak meg a többség szív-elméjében, mert abban már a közönséges szavak
töltenek be minden helyet. Két agyagból készült hangszer elnyomja a csengőt,
így élvezhetetlenné válik a csengő hangja.2 Manapság az egész Ég
alatti világ tévelyeg, és bár szívesen terelném az embereket a helyes irányba,
hogyan tehetném ezt? És ha mégis erőltetném ezt, annak ellenére, hogy tudom,
nem lehetséges, akkor az szintén egyfajta tévelygés volna. Tehát a legjobb a
dolgokat békében hagyni, és nem erőltetni őket. Ha nem erőltetem a dolgokat,
akkor legalább senki nem fog aggodalmaskodni.3
Amikor egy csúf ember felesége az éjszaka közepén fiút szült, az ember sietve elszaladt egy lámpásért. Minél előbb meg akarta nézni az újszülöttet, mert attól rettegett, hogy az esetleg őrá hasonlít.4
(1Mert a fiúnak és a miniszternek is az a kötelessége, hogy nem helyénvaló dolog esetén kifejezze nemtetszését.
2Burton Watson egy Tang-kori tudós, Lu Deming ide
vonatkozó kommentárjára hivatkozva ezt a mondatot másképpen értelmezi: „Mint
két együtt tévelygő utazó esetében, akik sosem jutnak el oda, ahová indultak.”
3James Legge és Wang Rongpei a mondat második felét így
fordítja: „(…) akkor kivel osztozhatnék bánatomban?”
4Ez a két mondat lóg a levegőben, James Legge szerint
önálló résznek szánták. Ám nem lehet tudni, hogy a mondat ezt a 14. részt zárja
le vagy pedig a következő, 15. részt vezeti be.)
