1. Jen Huj elment Kung Cé-hez, hogy engedélyét kérje elutazásához*.
-- Hová indulsz? – kérdezte tőle a mester.
-- Vejbe megyek.
-- És mit csinálsz ott?
-- Úgy hallottam, hogy Vej uralkodója most van életének virágjában, és
önállóan dönt mindenről**. Nem törődik birodalmának sorsával, és nem látja be
saját hibáit. Nem érdekli alattvalóinak halála sem, a holttestek úgy hevernek
mindenfelé országában, mint elszáradt aljnövényzet a mocsárban. Az emberek nem
tudják, mit tegyenek. Mester, tőled hallottam azt, hogy “Hagyd el a jól
kormányzott országot, és menj abba, amelyikben zűrzavar uralkodik! Egy doktor
ajtaja előtt sok a beteg.”*** E szavaidnak megfelelően megpróbálom visszaállítani
Vej állam egészségét.
-- Óh, jaj! – kiáltott fel Kung Ce – Ha odamész, saját halálos ítéletedet
írod alá. A Tao spontán rendjéhez nem lehet hozzáadni semmit. Ha bármit is
hozzáadsz, több eshetőséget hozol létre. A több eshetőséggel összezavarod magad.
Ha összezavarod magad, akkor szorongani fogsz. Aki szorong, azt nem lehet
megmenteni. Egykoron a tökéletes emberek arra törekedtek, hogy magukban fejlesszék ki [az utat], és csak aztán próbálták meg átadni másnak. Ha még nem szilárdítottad meg magadban azt, ami benned van, akkor hogyan van arra időd, hogy
azzal foglalkozz, hogy mit művel egy zsarnok?
Ezenkívül tudod-e, mi tékozolja el az erényt (de) és miben mutatkozik meg a
tudás? Az erényt a dicsőségre való törekvés tékozolja el, a tudás pedig a
másokkal való vitában mutatkozik meg. A dicsőségre való törekvésben egymást győzik le az emberek, a tudás pedig a vita fegyvere. Mindkettő a rossz eszköze, ami nem segít abban, hogy sikert érj el.
Ráadásul hiába kimagasló az erényed (de) és szilárd a hited, ha nem vagy
tisztában azok lelkével (csi), akikre hatni szeretnél; és hiába nem vagy hajlamos a
dicsőségért vitába szállni, ha nem vagy tisztában az emberek szív-elméjével. Ugyanakkor ragaszkodsz ahhoz, hogy megjelenj egy zsarnok előtt, és ráerőltess egy tanbeszédet az emberségről (ren/zsen) és igazságosságról (ji). Arra használnád az ő rossz
tulajdonságait, hogy kérkedj a saját kiválóságoddal. Ezzel azonban megbántod az
uralkodót. És aki megbánt másokat, azt viszont fogják bántani. Így biztosan véged lesz.
De tegyük fel, az uralkodó mégis nagyra értékeli a derék,
becsületes embereket és nem kedveli a hitványakat, akkor miért is akarnád, hogy
téged különb módon kezeljen? Még azelőtt, hogy hívatlanul és kéretlenül szóra
nyitnád a szád, a herceg megragadná a lehetőséget, hogy bemutassa saját ékesszólását. Szemeid kikerekednének, arcod elhalványulna, össze-vissza beszélnél, a kifejezésed egyre inkább alázatossá válna, és a végén neki engedve megerősítenéd nézeteiben. Tüzet adnál a tűzhöz és vizet
a vízhez, vagyis súlyosbítanád a dolgot. Ha már az elején meghátrálsz, akkor nem lesz megállás. Azonban, ha mégis előadod megfontolt tanácsodat, amit szinte biztosan nem fog elhinni neked, akkor minden bizonnyal e
zsarnok kezei között halsz meg.
Egykoron Csie megölette miniszterét, Kuan Lung-feng-et, és Csou megölette
Pi-kan herceget. Kuan Lung-feng és Pi-kan művelt ember volt, igyekeztek odafigyelni
népükre, csillapítani szenvedésüket és segíteni rajtuk, rangjuk pedig lehetővé
tette, hogy ellentmondjanak uralkodóiknak is. Ezért Csie és Csou elpusztította
őket. Ez lett a következménye annak, hogy a miniszter és a herceg ragaszkodott a hírnevéhez.
Egykoron Jao megtámadta Csung-csi és Hszü-ao államokat, és a Nagy Jü megtámadta Hu területét. Így ezek az államok elnéptelenedtek, lakosaikat kiirtották,
uralkodóikat megölték, mert állandóan háborúztak és állandóan az anyagi hasznot
keresték.
Ezek mindegyike vágyott a dicsőségre vagy az anyagi javakra. Nem hallottál még ezeknek az embereknek vagy államoknak a történetéről? Még a bölcsek sem képesek legyőzni a dicsőség és anyagi javak utáni sóvárgást, hát akkor te hogyan volnál erre
képes? De bizonyára van valami terved. Mondd el nekem, kérlek!
-- Ha méltóságteljes, higgadt és összpontosított állapotban mennék oda, az
jó volna? – kérdezte Jen Huj.
-- Dehogyis! – kiáltott fel Kung Ce – Hogyan tehetnéd? Az uralkodó nagyon
elbizakodott, és azzal kérkedik, hogy telve van erénnyel. Viselkedése
kiszámíthatatlan. Senki nem mer ellenkezni vele, így megelégedéssel érvényesíti
akaratát mindenben. És mivel azt mondják, hogy a mindennapi erényeket sem
gyakorolja, akkor hogyan hatna rá, ha egyszerre nagy adagban zúdítanád rá
mondanivalód? Csökönyös lesz és visszautasító. De lehet, hogy látszólag
egyetértene veled, ugyanakkor belül nem fogja megbánni tetteit. Hogyan tudnád
akkor jó útra téríteni?
-- Rendben – felelt Jen Huj – Akkor belül egyenes és őszinte maradok, de
látszatra engedni fogok neki. Mondandómat majd a régmúltra való hivatkozással
támasztom alá. Belül egyenes és őszinte emberként az Ég tanítványa leszek. Az Ég tanítványaként tudom, hogy az Ég fia [az uralkodó] és én egyaránt az Ég gyerekei
vagyunk. És akkor miért törődnék azzal, hogy szavaimat mások elfogadják-e vagy
sem? Az ilyen emberre, mint én, úgy tekintenek, mint egy [ártatlan] gyermekre, és erre mondom
azt, hogy az Ég tanítványa vagyok.
Ha látszatra engedek neki, akkor az emberek tanítványa leszek. A királyi
udvarban jegyzettáblácskát övre fűzve hordani, letérdelni és tiszteletteljesen
meghajolni – ezek a miniszteri szertartás (li) szabályai. Mindegyik alkalmazza
ezeket, én miért ne tehetném? Ha azt teszem, amit mások is, miért hibáztatna
engem bárki? Erre mondom, hogy az emberek tanítványa vagyok.
Ha úgy mondom el véleményemet, hogy a régmúltra hivatkozom, akkor
az ősök tanítványa leszek. Bár azok a szavak, amelyekkel tanításomat tolmácsolom,
valójában dorgálóak és rosszallóak, mégis az ősök szavai lesznek, nem az enyémek. Ha így
teszek, annak ellenére, hogy egyenes és őszinte maradok, nem érhet vád. Erre
mondom, hogy az ősök tanítványa vagyok. Így már elmehetek Vejbe, és rendben lesz minden?
-- Dehogyis! – kiáltott fel ismét Kung Ce – Hogyan lenne? Túl sokféle
terved van. Megingathatatlan vagy, de nem kellően átgondolt. Talán nem kerülsz
bajba, de ez minden, amit elérhetsz. Hogyan tudnál ilyen módon bárkit is
átalakítani? Hiszen az elvárásaid irányítanak!
(*Jen Huj volt Kung Ce, azaz Konfuciusz kedvenc tanítványa.
**I.e. 1040-től i.e. 209-ig létező hercegség, amelyik virágkorát a
Tavaszok és őszök korszakának elején (i.e. 700 körül) élte. Ez a Vej (Wey) nem azonos az
I. fejezet 7. részében említett Vej-jel, amelyet fővárosa után Lijang/Luoyang-nak is
neveztek. Ez utóbbi egyike volt annak a három királyságnak, ami a hatalmas
Jin/Csin állam darabokra hullása után keletkezett i.e. 403-ban, és nyugatabbra
található az előzőtől. A két Vej nevének kínai írásjele teljesen különbözik
egymástól, csak a nyugati történészek nevezik egyformán a kettőt. Hogy írásban megkülönböztessék egymástól, az i.e 1040 - i.e. 209 közötti hercegséget általában Wey-nek, míg a fiatalabb, i.e. 403-ban keletkezett Lijang/Luoyang-nak is nevezett államot Wei-nek szokták írni.
Ez a történet feltehetőleg Jüan hercegről (körülbelül i.e. 534-492
uralkodott) szól, akinek halála utána a Ling nevet adták.
***Ennek ellentmondanak
Konfuciusz: Beszélgetések és mondások című könyvének 8. fejezetének 13. és 14. részei, de James Legge szerint máshol, más alkalommal
akár mondhatta is ezt Konfuciusz. Burt Watson és Rober Eno felhívja a figyelmet arra, hogy bár ebben a IV. fejezetben nagyon sok történelmi alak megjelenik, köztük jó néhányan Konfuciusz: Beszélgetések és mondások című könyvében is szerepelnek, a Csuang Ce által leírt történeteknek valójában nem sok közük van a valósághoz.)
Wandering on the Way by Victor H. Mair (angol nyelven)
