13. Egy bizonyos Szun Hsziu jelent meg Pien Csing mester kapujánál, és panaszkodni kezdett neki:
-- Amikor falun laktam, senki
nem mondta rólam, hogy viselkedésem helytelen. Nehéz időkben senki nem mondta,
hogy hiányozna belőlem a bátorság. Ennek ellenére még sosem arattam le jó
termést, és sosem szolgáltam bölcs uralkodót. Elküldtek a faluból, és száműztek
a városból. Milyen bűnt követtem el az Ég ellen? Miért lett ilyen szerencsétlen
a sorsom?
-- Hallottál már arról, hogy
milyen a tökéletes ember? – kérdezte Pien mester – Elfelejtkezik a májáról és
epéjéről, és nem gondol a szemére vagy fülére. Céltalanul kóborol a világ porán
és mocskán túl, és jól érzi magát a könnyed, erőlködés nélküli cselekvésben.
Azt mondják rá, hogy cselekszik, de nem vár el érte semmit, felnevel, mégsem parancsolgat.1
Te pedig mutogatod a bölcsességed azért, hogy meghökkentsd a tudatlanokat,
ápolod személyiséged azért, hogy különbnek mutasd magad az érdemtelenektől,
ragyogva jársz-kelsz, mintha te hordoznád a Napot és a Holdat. Tested teljes,
rendelkezik mind a kilenc nyílásával, ez idáig még nem sújtott le rád vakság,
süketség, sántaság vagy egyéb szerencsétlenség. Nagyon sok emberhez képes
szerencsés vagy. Hogyan van hát időd az Égre panaszkodni? Eredj az utadra,
uram!
Miután Szun Hsziu eltávozott,
Pien mester visszament a házba. Leült, majd kis idő múlva felpillantott az égre,
és sóhajtott egyet. Egyik tanítványa megkérdezte:
-- Miért sóhajtasz, mesterem?
Pien mester így válaszolt:
-- Szun Hsziu volt nálam az
előbb, és beszéltem neki a tökéletes ember erényéről. Attól tartok, hogy megrémítettem,
és teljesen össze fog zavarodni.
-- Biztosan nem – mondta a
tanítvány – Ha Szun Hsziu szavai igazak voltak, tanítóm szavai pedig tévesek,
akkor a téves úgysem tudja összezavarni az igazat. De ha Szun Hsziu szavai voltak
tévesek, tanítóm szavai pedig igazak, akkor Szun Hsziu már azelőtt össze volt
zavarodva, mielőtt eljött volna ide. Ezért hát nem hibáztál vele kapcsolatban.
-- Ez nem így van! – szólt rá
Pien mester – Egyszer, régen egy madár szállt le Lu állam fővárosának
külterületén. Lu uralkodója megörült ennek, és megkínálta őt ökör, bárány és
sertés húsával. Még a Kilenc Sao zenéjét is előadták a madárnak, hogy örömet
szerezzenek neki. De a madár boldogtalannak tűnt, csak bámult maga elé, és nem
evett, nem ivott semmit sem. Erre mondják, hogy úgy etetsz egy madarat, ahogyan
saját magadat etetnéd. De ha úgy akarsz etetni egy madarat, ahogyan tényleg
etetni kell egy madarat, akkor az a legjobb, ha engeded őt az erdő mélyén
fészkelni vagy a folyókban és tavakban úszkálni, és engeded, hogy szabadon és
zavartalanul saját maga keresse meg élelmét.2
Szun Hsziu a csekély értelem és
a felszínes tudás embere, én meg a tökéletes ember erényéről beszéltem neki.
Olyan ez, mintha valaki hintón utaztatna egy egeret vagy harangok és dobok
zenéjével gyönyörködtetne egy pacsirtát. Hogyne riadna meg mindegyik!3
(1A Lao-ce 10.
és 51. versében hasonló leírás szerepel.
2Ugyanez a történet, kibővített formában szerepel a XVIII. fejezet 5. részében. Azonban az nem világos, hogy ebbe a 13. részbe miért került bele ezt a történet.
3Feltehetően ez az egész 13. rész is utólagos betoldás, ezért Victor H. Mair teljes mértékben kihagyta művéből. A szöveg legelejét az általam forrásként használt fordítók közül James Legge máshogy értelmezi, mint Burton Watson, Martin Palmer és Wang Rongpei. Én az utóbbi három értelmezését fordítottam.)
Forrás: The Texts of Taoism (angol nyelven)
The Complete Works of Zhuangzi (angol nyelven)
Wang Rongpei: Zhuangzi (angol nyelven)
The Book of Chuang Tzu (angol nyelven)
