2. A régi idők emberei káoszban, egyszerűségben, ám békés nyugalomban éltek az egész világgal együtt. Abban az időben a jin és jang összhangban állt egymással; a kísértetek és szellemek nem okoztak galibát; a négy évszak rendben követte egymást; a tízezer dolog nem ismerte a sérülést és az élőlények nem szenvedtek korai halált. az emberek ismerték a tudást, de nem használták. Ezt hívták tökéletes egységnek. Abban az időben nem történt cselekvés, csak az állandó magától olyanság uralkodott*.
Ám eljött az az idő, amikor az erény (de) romlani és pusztulni
kezdett. Ekkor lépett színre Szuj-zsen és Fu-hszi, hogy irányítsa az
egész Ég alatti világot. Ennek eredményeként kialakult az egyetértés [a
módszereikkel], de az egység elveszett. Az erény romlása és pusztulása
folytatódott, ekkor Sennong és a Sárga császár lépett színre, hogy irányítsa az
Égalattit. Ennek eredményeként kialakult a biztonság és a nyugalom, de megszűnt
az egyértés. Az erény tovább romlott és pusztult, és ekkor Jao és Sun lépett
színre, hogy irányítsa az Égalattit**. A kormányzás különféle módszereit vezették be, és ezáltal beszennyezték a tisztaságot és összetörték az
egyszerűséget. Elhagyták a Tao-t és a jósággal helyettesítették. Az erény
veszélybe került a törekvések miatt. Ezután elhagyták a velük született
természetüket és engedték, hogy szív-elméjük saját útját járja. Egyik szív-elmét
a tudás kötötte a másik szív-elméhez, mégsem tudott nyugalmat hozni az Égalatti
számára. Ezután ehhez a tudáshoz hozzáadták a ceremóniát és cicomát, ami egyre sokrétűbbé
vált. A ceremónia és cicoma elpusztította az egyszerűséget; a sokrétűsége pedig
megfojtotta a szív-elmét. Ezután az emberek megzavarodtak és engedetlenekké
váltak. És már nem volt lehetőségük visszatérni a valódi velük született
természetükhöz, sem a kezdethez.
